Újrafestő ecset

Olykor úgy fáj belül maróan,

akár lelkem lenne szürke karóban.

A tompa érzések fellege

nyomasztón aláhull, ez a neheze.

Csak az ölelés meleg és puha

a peron szélén minden hideg és fura.

Elsuhannak előttem nesztelen

lelkem áll ott pőrén, meztelen.

Hol van az, mikor ők voltak a nagyok

erősek, védők ? - Én lennék ők ? - Csak vagyok.

Gyermekké lesznek itt előttem

akikből én lettem - felnőttem.

"Ez az élet rendje" mondják mások

pedig ők is megfordítanák a világot!

Visszahoznák szüleik fiatalságát

életük javát, annak minden vigasságát!

Megállítanánk az időt ha lehet,

hol van az az újrafestő ecset?

Visszaadnám nekik a fiatalságot

s elvenném az évekből lett rabságot!

Timea Knebel 28. június 2015